A képlet egyszerű: az elítéltet lefagyasztjuk és tároljuk. Nincs szökés, nincs látogatás, nincs költség. De működhet?
Tegnap este láthattuk a tévében az 1993-ban bemutatott SF-akciófilmet, a Pusztítót (Demolition Man). Simon Phoenix (Wesley Snipes), Los Angeles legelvetemültebb bűnözője összetűzésbe kerül minden idők legbrutálisabb zsarujával, John Spartannal (Sylvester Stallone). Bár a harc döntetlennel ér véget, mindketten Kalifornia kriogenikus börtönébe kerülnek, ahol mélyfagyasztott állapotban várják büntetésük végét. 2032-ben azonban a tökéletesen erőszakmentes társadalomban Phoenix kiszabadul, és ismét pokoli időszak köszönt a városra, melynek irányítói rövidesen belátják, csak egy ember képes megfékezni a fékevesztett terminátort: a nála is durvább Pusztító.
A film bármiféle megítélését bízzuk mindenki egyéni ízlésére. Inkább nézzük meg egy kicsit a film alapötletét, a kriogenikus börtönt. Valójában nincs másról szó, mint hogy a fagyasztásos élet-meghosszabbítást büntetés-végrehajtásra használnák.
Az előnyei kétségtelenek. Manapság minden egyes rab fejenként több millió forintba kerül az államnak. A börtön fenntartása, a személyzet bére és a rabok ellátási költségei hatalmas összegeket emésztenek fel. Mindezekre nem lenne szükség, ha az elítéltek egy tartályba fagyasztva töltenék az időt. Nincs szükség börtönre, őrökre, ellátásra, csupán némi áramra, és egy néhány fős felügyelő személyzetre.
De vajon ebben a formában betöltené-e a funkcióját a börtön? Aligha. Elméletileg a börtön feladata kettős: az elítélt meghatározott helyen való tartása (izoláció) és a kezelés (rehabilitáció). Egyik funkció sem válhat túlsúlyossá. Ennek eredményeként speciális légkörnek kellene uralkodnia: nem büntetőtábor ez, de nem is kórház.
Az már tudjuk, hogy az esetek túlnyomó többségében a rehabilitáció nem működik, sőt inkább bűnöző-iskolaként funkcionál a rabok számára. Az izoláció működik, de ennek szerepe az lett, hogy a társadalom egy időre megszabaduljon az elítélttől. És valljuk be, mindannyian büntetésnek tartjuk a börtönt. Az elkövető bűnhődik.
Egy fagyasztásos börtönben az elítélt a társadalomtól izoláltan, tudattalan álomban tölti az időt. Számára nincs büntetetés, mert nem múlt az idő. Nem több ez neki, mint egy éjszakai alvás. Tulajdonképpen a problémát csak rásózzuk a későbbi nemzedékek valamelyikére.
De tegyük fel, a rehabilitáció (vagy a büntetés) érdekében valamilyen fél-éber állapotban van (a filmben is ilyet emlegettek). Így egy olyan magánzárkában kell élnie, amiben még mozogni sem tud, egyetlen pillanatnyi változás sem lesz az életében. A büntetés idejére minden külső információ nélkül be lesz zárva a koponyájába. Évekig így élni? Nincs elme, amely ezt épen kibírná. A fagyasztás börtönéből csak egy őrült vagy agyhalott szabadulna.
