Űrben lebegő titkos atomsiló, műholdnak álcázott atombombák, űrbéli atomrobbantások. Az ember őrültségének kvintesszenciája az atomfegyver. Nem elégedtünk meg vele itt, a Földön, az űrbe is fel akartuk vinni.
A sci-fi és a politikai thrillerek egyik gyakran visszatérő témája az atomfegyverek űrbe telepítése. Tikos űrállomásokon, műholdakon elrejtett nukleáris eszközök, amelyek az ellenséges országokat fenyegetik. Csak az írók képzeletében jelentek meg ezek, vagy valóban léteznek ilyen tervek?
Ha a jogi oldalát nézzük, több mint ötven éve egy nemzetközi szerződés szab határt a világűr militarizálásának. Hosszú tárgyalások után 1967. január 27-én írták alá Londonban, Moszkvában és Washingtonban azt a sokoldalú szerződést, amelyben lefektették azokat az elveket, amelyek szabályozták az államok tevékenységét a kozmoszban. A röviden csak „Békés világűr” szerződésnek nevezett paktum, ami nemcsak a világűr, de a Hold és más égitestek kutatását és felhasználását szabályozza, 1967. október 10-én lépett hatályba. Az egyezmény idevágó pontjai szerint:
– Tilos atomfegyvereket vagy bármely másfajta tömegpusztító fegyvert hordozó bármely objektumot Föld körüli pályára juttatni, ilyen fegyvereket égitesteken elhelyezni vagy a világűrben bármilyen más módon tartani.
– A Holdat és más égitesteket a szerződés részesei kizárólag békés célokra használhatják.
– Tilos az égitesteken katonai támaszpontokat, berendezéseket és erődítményeket létesíteni, bármilyen fajta fegyverrel kísérletezni és katonai gyakorlatokat végezni.
– Katonai személyeknek tudományos kutatásra vagy bármely más békés célra történő alkalmazása nem tilos.
A 95 ország által aláírt szerződésben már eleve van egy kis trükk. A katonai tevékenység más égitestekre vonatkozik, Föld körüli pályán csupán az atom- és a tömegpusztító fegyvereket tiltja. Ez teszi lehetővé katonai műholdak és akár űrállomások létét. Nem is meglepő, hiszen felderítő műholdak akkor már több éve működtek. Az első amerikai katonai távközlési hold az 1958-ban felbocsátott SCORE volt, amit 1959-ben a Discoverer–1 megfigyelő követett. 1962-ben indult a szovjet Koszmosz sorozat, amelyben jelentős számban szerepeltek katonai jellegű indítások.
Természetesen minden nemzetközi szerződés csak annyit ér, amennyire a felek betartják. A fikciós történeteknek pont az az alapjuk, hogy valamelyik oldal ezt megszegi, és titokban fegyvert telepít az űrbe. Jogos az ettől való félelem? Ehhez érdemes megnézni a megkötés előtti eseményeket.
Az egyezmény viszonylag gyorsan született, hiszen csupán tíz év telt el az első űrszonda, a Szputnyik Föld körüli pályára állítása óta, és csupán huszonkét esztendő múlt el Hirosima és Nagaszaki katasztrófája után.
Az aggodalom indokolt volt, hiszen – ha áttételesen is, de – a világűrt már használták atomfegyverek célba juttatására. Az interkontinentális rakéták parabolikus pályájuk során kilépnek a világűrbe, és onnan szabadeséssel zuhannak célpontjuk felé. Épp ezért volt óriási pánik a Szputnyik startja után. Aki Föld körüli pályára tud állítani egy szondát, az megteheti egy bombával is. Egy ilyen pozícióból a világ bármelyik pontja elérhető. Ráadásul a fegyver bevetését nem lehet előre jelezni, mert a megfigyelő rendszerek az interkontinentális rakéták indítását figyelik.
Ez az aggodalom érthető, de miért kellett belevenni az egyezménybe a Holdat és más égitesteket is? Kinek jutna eszébe oda atomfegyvert vinni? Nos, azóta kiderült, hogy mindkét nagyhatalom fejében nemcsak megfordult az ötlet, de tervek is készültek.
1958-at írunk. Tombol a hidegháború, az Egyesült Államok túl van a nagy Szputnyik-riadalmon, de az űrkutatás terén jelenős lemaradásban van a Szovjetunióhoz képest. Azonban ez nem akadályozza meg a katonai vezetést abban, hogy hosszabb távon előre tervezzen. Az új-mexikói Kirtland Légibázison állomásozó Különleges Fegyverek Központja (USAF Special Weapons Center) elkészítteti az A-119-es dokumentumot, amely a szimplán hangzó Holdkutatási repülések tanulmánya címet kapta. A dokumentum annak a lehetőségét vizsgálja, miként lehetne atomfegyvert robbantani a Holdon. A szakértők szerint egy interkontinentális rakétával juttatták volna el a bombát kísérőnkre, ahol a robbanás akkora port vert volna fel, hogy az még a Földről is megfigyelhető lett volna.
A robbantásnak gyakorlati haszna nem lett volna, csupán az erőfitogtatás és az elrettentés. A projekt szupertitkos besorolást kapott, és negyvenöt évre titkosították a dokumentációját. Akkor derült rá fény, amikor a titkosítást feloldották, és a CNN megszerezte a dokumentumot. Megkeresték a vezető kutatót, Leonard Reiffelt is. Az akkor már 85 éves NASA-tudós elmondta, hogy a tervezett lépést tudományos, katonai és politikai érvek egyaránt indokolták. A katonai vezetésben komolyan felmerült annak a lehetősége, hogy katonai eszközöket telepítsenek a Holdra. Egyebek mellett felvetődött, hogy atomfegyver-indítókat építsenek a Föld kísérőjére. A stratégák érvelése szerint egy atomháború esetén, ha esetleg a Szovjetunió mérné az első csapást az Egyesült Államokra, megsemmisítve a válaszcsapás lehetőségét, akkor Washington a Holdról indíthatna nukleáris ellentámadást.
2017-ban a moszkvai Német Történeti Intézetben dolgozó Matthias Uhl történész néhány érdekes dokumentumot hozott nyilvánosságra. Az orosz állami levéltárban talált jegyzőkönyvek szerint a Szovjetunió is atombombát akart robbantani a Holdon. A szovjet vezetés 1958-ban adott megbízást az erre vonatkozó tervek kidolgozására. Ennek értelmében egy rakétára szereltek volna atomtöltetet, amelynek romboló ereje hasonló lett volna a Hirosimára mért atomcsapáséhoz. A művelet célja ebben az esetben is a hidegháborús erőfitogtatás lett volna.
Mindenki szerencséjére azonban mindkét nagyhatalom néhány hónap után elállt az ötlettől, és a szupertitkos irattárak mélyére rejtették a terveket. De miért is gondolták meg magukat? Valójában nem a józan megfontolás kerekedett felül. Az amerikai projekt azért hiúsult meg, mert az ország vezetői féltek a közvélemény negatív reakciójától, a tovább erősödő atomellenes hangulattól. Csupán mellékesen merült fel, hogy nem akarják összekavarni a Hold természetes radioaktivitását további, a Földről származó radioaktív sugárzással.
A szovjet tudósok racionálisabbak voltak. Arra figyelmeztették a Központi Bizottságot, hogy a rakétaindítás során felrobbanhat az atomtöltet, ami beláthatatlan következményekkel járt volna.
Ezzel a Hold megmenekült, de még mindig lehetőség lett volna arra, hogy Föld körüli pályára telepítsenek atomfegyvereket. Stratégiailag bármilyen tetszetős is az elmélet, de több érv is szól ellene.
A nukleáris fegyverek a világ legjobban őrzött eszközei. A világűrbe telepítéskor erről a biztonságról kellene lemondani. Egy nukleáris fegyverekkel felszerelt űrállomás fenntartása pedig elképesztően drága lenne. Egy műholdra telepített bomba pedig gyakorlatilag védtelen, bárki könnyedén megtalálhatja, viszonylag egyszerűen elpusztítható, vagy akár meg is szerezhető. Karbantartása gyakorlatilag lehetetlen, vagy elfogadhatatlanul drága. Állandó veszélyt jelentenének rá az űrszemét és a sugárzás. Pályán tartása csak egy bizonyos ideig lehetséges, utána tehetetlenül és irányítatlanul keringene. Ha egy ütközés vagy a légkör fékező hatása miatt letérne a pályájáról, előbb-utóbb súlyos szennyezést okozna. És természetesen még ott van az a lehetőség, hogy az indítás során történik katasztrófa.
És végül, ne feledkezzünk meg a hidegháborús elrettentés logikájáról. Egyik fél sem fog háborút indítani, mert tudja, hogy egy válaszcsapásban ő is elpusztul. De egy elrettentő fegyver értelmét veszti, ha az ellenfél nem tud róla. Így az űrben elrejtett atomfegyvereknek sincs értelme.
Ha tetszik, lájkold, és oszd meg ismerőseiddel. Csatlakozz a közel 100.000 főt számláló közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott, vagy azon keresztül találsz meg. További blogjaink, és minden egyéb, ami érdekes, de nem ér meg egy blogbejegyzést. Linkek, fotók, videók, rövidebb és hosszabb infók, vagyis bővebb tartalommal várunk rád.
