A régi igazság szerint az ember az, amire emlékezik. De mi a helyzet akkor, ha már a saját emlékeinkben sem bízhatunk, mert az emlékezetünk befolyásolható?
Elizabeth Loftus, a University of Washington pszichológusa különleges kísérletsorozatba kezdett. Szerette volna megállapítani, befolyásolhatóak-e az emlékeink. Amerikában minden gyerek eljut valamelyik Disneylandba. A sok játék mellett az egyik kimaradhatatlan program kézfogás valamelyik rajzfilmsztárral. Ezt a tényt tették kísérletük tárgyává Dr. Loftus és kollégái.
Az önként jelentkezőknek bemutatták a Varázslatos emlékek című népszerű Disney reklámanyagot, amely egy kisgyerek szemszögéből, fotókkal meséli el a kirándulást, amelynek csúcspontja egy kézfogás volt Tapsi Hapsival. Ezek után mindössze egyetlen kérdést tettek fel: "Emlékszik-e arra, hogy kiskorában kezet fogott Tapsi Hapsival Disneyland utcáin?" A kísérleti alanyok 16 százaléka válaszolt igennel. Ha még volt néhány életnagyságú papírfigura is, akkor az igen válaszok aránya 40% volt.
Hogy mi ebben a meglepő? Csak annyi, hogy sok szereplővel kezet lehet fogni Disneylandban, de Tapsi Hapsival nem. Ugyanis Tapsi Hapsi a konkurens Warner stúdió figurája. Mindössze néhány nosztalgikus fénykép elég ahhoz, hogy befolyásolhassuk emlékeinket.
A kísérlet alapötletét az adta, hogy a médiában minden korábbinál nagyobb teret kapnak a nosztalgiára építő reklámok, mert ezek érzelmi kapcsolatot hoznak létre a termék és a vásárló között. Dr. Loftus nem tételezi fel a reklámszakemberekről, hogy szándékosan próbálják befolyásolni emlékeinket, az azonban tény, hogy nem vagyunk felvértezve ilyen manipulációk ellen. És mindehhez elég néhány eredetinek tűnő reklámfotó.
A kísérlet eredménye lavinát indíthat el. Általános szinten felmerül az a kérdés, hogy miközben nézzük a tévét, vagy olvassuk az újságot, lehet, hogy mindig újra írjuk az emlékeink egy részét? Egy új álönéletrajz generálódik bennünk?
De ennél sokkal kényesebb probléma is felvetődött. Amerikában évek óta tart a hisztérikus félelem a pedofiliától. Több embert ítéltek el amiatt, mert a pszichológusok a felnőtt korú sértettekben "felébresztették" a gyerekkori szexuális zaklatás emlékeit. Vajon ezek az emlékek valódiak. A zaklatás tényleg megtörtént, vagy csak a az álemlékek ültetődnek be. Tény, hogy elmarasztaló ítélet is született már olyan esetben, mikor egy család idősebb tagjai azért fordultak a bírósághoz, mert egy pszichiáter - szerintük alaptalanul - meggyőzte lányukat hasonló gyermekkori sérelmeiről.
Ezek után felmerül a kérdés: Mennyire bízhatunk emlékeinkben? Mennyire megbízhatóak a szemtanúk? Mennyire deformálódnak el a szemtanúk emlékei a média hatására, mire az ügy a bíróság elé jut?
És ha már az emlékeinkben sem bízhatunk…
