Az mindannyian tudjuk, hogy a pénzzel csak nyűg és gond van. De szükség van rá? A tökéletes megoldás az lehetne, ha nem is lenne pénz. Legalább is elméletileg ez lenne a legjobb megoldás. De vajon megvalósítható ez?
Mi lehet egy pénz nélküli társadalom alapja? Kétféleképpen képzelhető el: vagy a termelés és a javak elosztása teljesen függetlenedik egymástól, vagy mindenki részt vesz a javak megtermelésében, és szükségletei szerint részesül belőlük.
Mit jelent az, hogy a termelés és a javak elosztása teljesen függetlenedik egymástól? A javak előállítását az állam (illetve a legmagasabb döntéshozó szerv) biztosítja, és ehhez nincs szükség az ember munkájára. Gyakorlatilag a termelés és elosztás teljes folyamata automatizált, nincs szükség emberi beavatkozásra. Ennek természetesen vannak különböző lépcsőfokai.
Például a már sokszor megénekelt utópista életforma, amikor az ember csak akkor dolgozik, ha kedve van hozzá, és csak olyan munkát, amit szívesen végez. Ez természetesen egyből ellentmond, az elméletnek, mert a termelési folyamatban mégis elhelyezi az embert. Ez rögtön csökkenti a rendszer hatékonyságát, az ember, mint bizonytalan tényező bukkan fel az egyenletben. Mert a munkafeladatok abszolút többségét pontosan meghatározott idő szerint kell elvégezni. Ebbe a rendszerbe nem fér be a „ha kedve van a munkához” paraméter. Ha viszont a termelés folyamata miatt kötelezzük az embert a munkavégzés rendszerének betartására, akkor már rögtön nem csak akkor dolgozik, amikor kedve van. Ennek a szemléletnek csak az alkotásban, a művészetben van helye.
Ennek a felemás helyzetnek az egyik érdekes megjelenítési módja a Star Trek sorozat. A föderációban már nincs pénz, (néhány epizódban ez adja az alapkonfliktust,) A föderáció alanyi jogon biztosítja a szükségleteket kielégítését: utazás, szállás, minden másra ott vannak a replikátorok. De a föderáción kívül megtalálható, ennek legmarkánsabb példája, a vadkapitalizmust éltető ferengik, akiknek a mindenük az aranyozott latínum. De a sorozat általában elsiklik a kérdés felett, hogy a föderációban ezek után ki és miért dolgozik? Azt még könnyű elképzelni, a kalandért és az izgalomért vállalják a flotta parancsuralmi rendszerét. De legyünk őszinték: a flotta tagjainak többségének nem jut ki a kalandból, csak a munkából. Még azt is el lehet képzelni, hogy egy szórakozóhelyen valaki szívesen dolgozik csaposként vagy mixerként. De pincérként? Ez már nem igazán hihető.
Elképzelhető olyan átmeneti lehetőség, ahol a társadalom mint büntetést használja fel a munkát. Így új értelmet nyerne a kényszermunka fogalma, de az eddigi tapasztalatok alapján ez a munka mennyire megbízható?
De ha meg is valósul ez a teljes szétválás, és az ember csak önmagának, a szórakozásnak, a művészeteknek él, nem kell dolgoznia, mennyire változna meg az ember és ez által a társadalom? A következmények beláthatatlanok. Ezt már jó néhány regény tárgyalta.
Nézzük a másik lehetőséget: mindenki részt vesz a javak megtermelésében, és szükségletei szerint részesül belőlük. Ismerős a szöveg? Nem véletlenül, ez maga a kommunizmus. De elérhető ez az „életforma”? Ezt szokás osztálynélküli társadalomnak hívni. A történelemben már volt rá példa, hogy ezzel kísérleteztünk. Ide szokás sorolni az ősközösségi társadalmat is. De azért nézzünk szembe a tényekkel, az ősközösségekben is fennállt egy rangsor, amelynek az élén a főnök állt, utána a varázsló, utána a többi harcos, majd az asszonyok végül a gyerekek és a gyengék. E rangsor szerint ettek, vették el részüket a zsákmányból. Ha a végén az utolsóknak nem jutott, akkor nem jutott. Itt nem beszélhetünk arról, hogy szükségletei szerint részesül.
Szintén erre a modellre épült ki eredetileg a zsidó kibuc rendszer. „Kizsákmányolók és kizsákmányoltak nélküli kollektív települést” hoztak létre. Egy csoport összeállt, és közösen művelték meg a földet. 19-20. század fordulóján alapított első kollektív településeket gyorsan követte a többi, behálózták az egész országot, a kommunisztikus elveknek megfelelően működtek. Bár a kibucon belül a munkát közösen végezik, és közösek a megtermelt javak is, de a kibuc lakóinak van magántulajdona is. Az eredetileg főleg mezőgazdaságból élő kibucok mára bevételük jelentős részét ipari tevékenységből és turisztikából szerzik. Az első néhány generáció utópikus közösségei után a maiak alig különböznek a kapitalista vállalkozásoktól és a hagyományos városoktól, melyek mellett a kibucok alternatívát szerettek volna nyújtani. Napjainkban már megkezdődött a kibucok feloszlása is, ahol a tagok felosztják egymás között a közös vagyont. Oda a nagy álom.
Akkor marad a jó öreg kommunizmus, amely a hangzatos politikai lózungok ellenére sehol sem volt a bolygónkon egy percig sem. De az ember egy olyan állatfaj, amely kilóg az állatvilágból, mert irigy, önző, és lusta. Minden jár neki. Főleg a szája. És ez behatárolja lehetőségeinket.
Hogy mennyire működne a kommunizmus, ahhoz két helyszínt kellene megnézni. Hajdanán, ha az embereknek be kellett menni kommunista szombatra, amikor a munkáért nem járt pénz, sokan csak tessék-lássék dolgoztak, sőt ha lehetett el is tűntek a munka elől. Ennyit arról, hogy kivenni részünket a termelésből. a svédasztalnál pedig őrült tolongás a legjobb falatokért, lehetőleg elszedni mások elől a legjobb falatokat. Mert ez nekem jár. Ennyit a szükséglet szerinti részesedésről.
A m
ásik probléma az, hogy nem lehet meghatározni, mi az egyéni szükséglet. Van, aki szerint a napi egy üveg gyümölcslé, van, aki szerint a négy üveg sör, és két feles, más szerint egy üveg száraz vörös bor. Én azt mondom egy tábla csoki. Az egyik azt mondja, kel egy egyszerű autó, a másik szerint ez nagy és gyors legyen. Az emberek egyéni igényei mások, és ha mindenikek egyenlően kell kapnia, akkor nagyon komoly súrlódásokhoz vezet hogy vajon egy üveg vörös bor vajon hány tábla csokinak felel meg. Ez pont olyan, mint a cserekereskedelem, ami miatt a pénzt feltaláltuk.
És még nem is számoltunk az emberi irigységgel és kivagyisággal. Felmérésekből kiderült, hogy az emberek vagyoni elégedettsége nem a pénzügyi helyzetüktől függt, hanem attól, hogy szomszédaihoz, ismerőseihez képest neki mennyi van. Nem baj, ha szegény, de ő legyen az utcában, a faluban a legmódosabb. Ez a szemlélet megmagyarázza azt, amikor a tévések a faluban faggatták a szegény embereket, mit kezdene a lottó ötössel, az első válaszok között mindig ott volt, hogy a kocsmában a legdrágább italból fizetek mindenkinek. Nem érdekes, hogy szemétdombon élek, de én legyek rajta a kakas.
El lehet hagyni teljesen a pénzt? Elméletileg el lehet jutni erre a szintre. Alkalmas-e rá az ember? Most biztosan nem, legfeljebb kisebb, közel hasonló egzisztenciájú emberek alkotta csoportban. Később talán igen. De az ember eddigi történelmét szemlélve még nagyon hosszú út áll előttünk.
Ezt láttad már?
Sleepbox - néhány órai pihenés
Zsenik és értelmi fogyatékosok
Ne hagyd ki a többit sem (ugrás a főoldalra).
