Az Aral-tó katasztrófája az egyik legnagyobb léptékű ember okozta környezeti katasztrófa. Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén, a Turáni-alföldön elhelyezkedő lefolyástalan sóstó még 1960-ban a Föld negyedik legnagyobb tava volt. De sikerült csaknem eltűntetni.
A vörös vonal az eredeti partszakasz
Vízfelülete csaknem akkora volt, mint Magyarország. A tavat tápláló folyók, az Amu-darja és a Szir-darja vizének öntözésre való felhasználása, valamint mikroklimatikus változások következtében az 1960-as évektől a tó vízszintje szinte elképzelhetetlen szinten csökkent.
Ma már három kisebb tóra osztódott, először egy északi és déli részre, majd a déli rész 2003-ban még tovább hasadt két kisebb tóra. Napjainkra egyik folyó sem éri el a három részre szakadt, folyamatosan pusztuló Aral-tavat. 2004-re az Aral-tó elveszítette korábbi területének 75, vízmennyiségének 90 százalékát. A sókoncentráció háromszorosára nőtt. Megszűnt a személy- és teherhajózás, eltűnt a halászat is, amely fénykorában évi ötvenezer tonna zsákmányt hozott.
A korábbi partvonal mentén fekvő települések több tucat kilométerre kerültek a víztől. Vannak olyan halászfalvak, amelyek félnapi utazásra vannak a víztől. A meder helyén fekvő sivatagban, az egykori kikötőkben rozsdásodnak a hajók. Az egykori kikötőváros, Aralszk 100 km-re került a tótól.
2005-ben épült Kokaral-gát meggátolta, hogy a Szír-Darja vize a délre folyjon. Két év alatt a tó déli részének fele szinte teljesen kiszáradt, de az északi rész vízszintje nem csökkent, és a vízszint nyolc méterrel nőtt a gát megépülése óta. Talán még sikerül megmenteni a tavat, és nem tűnik el teljesen 2020-ra.
Az elmúlt néhány év vízfelület csökkenése egy látványos animációban:
