Egy olyan hétköznapi fogalom, mint az eső, sokkal vadabb formában jelenhet meg, ha elhagyjuk a Földet, és kilépünk az űrbe. Más bolygók légköre más kémiai anyagokból áll, bár a légkör fizikája azonos, az itt kialakuló esők lehet, hogy nem vízpárából képződnek, nem csak veszélyesek, hanem akár halálosak is lehetnének az ember számára. Bár igazi gyilkos hatásukat talán soha nem érezhetjük. Nézzük meg a gyilkos esőket egy holdon, egy bolygón és egy csaknem csillaggá vált gázgömbön.
A Szaturnusz gyűrűin kissé kívül kering a Naprendszer második legnagyobb holdja, a Titán. 2004-ben a Cassini-Huygens űrszonda-páros körpályára állt a gázóriás körül, majd 2005-ben a Huygens szonda leereszkedett a Titán felszínére. A szonda bizonyos tekintetben a Földhöz hasonló feltételeket talált: tengereket és szárazföldeket. A felszínt hegyek, vízmosások, és csaknem Magyarország méretű tavak/tengerek tagolják. A Titán légköre metánból áll, a felszínén sem víz folyik, hanem metán. Ha beindul a bolygón a kondenzáció, akkor metáneső esik.
A Titánon az eső nem gyakori jelenség, a tudósoknak csak néhány esetben sikerült megfigyelni felhősödést. De mindenütt láthatóak a hatalmas esőzések okozta erózió nyomai. Ez a jelenség a Földön is megfigyelhető. Például az Arizona állam sivatagos klímáján is ritka vendég az eső, ha mégis esik, akkor hatalmas felhőszakadások öntik el a tájat. A sebesen áramló víz kimossa a talajt, elmossa a völgyfalakat, új vízmosásokat alakít ki. Ugyanez a jelenség alakítja a Titán felszínét is.
A Titán gravitációja és légköre miatt a vihar nagyon furcsa lenne a számunkra. Mintha lassított filmet néznénk. A viharos égen lassan közelednek a felhők, a metáncseppek az alacsony gravitáció miatt lassan hullnak alá. És a mérgező esőcseppek mínusz száznyolcvan fokosak.
Nem járunk jobban akkor sem, ha a Vénuszon keresünk csapadékot. Bár a bolygó mérete nagyon hasonló bolygónkéhoz, a felszín hőmérséklete akár 460 fok is lehet. A légköri nyomás kilencvenkétszer nagyobb, ilyet a Földön csak egy kilométerrel a vízfelszín alatt találhatunk. A Vénuszon oxigént is hiába keresünk, a légkört a szén-dioxid és némi nitrogén alkotja. A felszínt elrejtő felhőtakaró 50 kilométer magasan található, és kénsav-cseppekből áll. A savas eső megállás nélkül esik. Ez a sav olyan erős, hogy lemarná az emberről a bőrt és a húst.
A legvadabb esőhöz azonban el kell hagynunk a naprendszert és fel kell keresnünk a legközelebbi barna törpét. Ezek az égitestek a Jupiternél jóval nagyobbak, de olyan halványak, hogy alig lehet megpillantani azokat. Egy hatalmas gázgömb, amely ahhoz már nem volt elég nagy, hogy csillagként felragyoghasson. Bár a magfúzió nem indult be, felszíni hőmérsékletük így is egyedülálló, 1000-3000 Kelvin fok. A barna törpék már eléggé lehűltek ahhoz, hogy felszínükön légkör és csapadék alakulhasson ki. Ezen a hőmérsékleten az eső új és ijesztő értelmet kap.
Egy barna törpe légkörének mélyén a „levegő” olyan forró, hogy még a vas is megolvad és elpárolog. A felemelkedő vaspára lehűl, azonban nem cseppfolyóssá, hanem szilárddá válik, és homok lesz belőle. A vastag felhőréteg ezt a homokot tartalmazza, amelynek hőmérséklete akár az ezer Celsius fokot is elérheti. Egy barna törpe akár Jupiter méretű is lehet, de tömege elérheti annak akár 30-50 szeresét is. Ennek következtében a gravitáció is nagyobb, akár a földinek a háromszázszorosa is lehet.
Ilyen körülmények között nem igazán beszélhetünk esőről, hiszen az égből 1000 fokos vashomok zuhan, amelynek a sebessége elérheti a 160 kilométerórás sebességet is. Ha kíváncsiak vagyunk egy ilyen eső hatására, látogassunk el egy ipari üzembe, és nézzük meg a homokfúvó gépet működés közben: még a fémlemezt is elkoptatja. Ha létezik a pokol, akkor ott ilyen az időjárás.
