Hányszor hallottuk már, hogy „de szeretnék örökké élni”, vagy „Milyen jó lenne halhatatlannak lenni”. Tényleg olyan jó dolog lenne ez? Nézzük meg ezt néhány másik szempontból, és kiderül, nem olyan felhőtlen boldogság örökké élni.
Bár mindannyian szeretnénk örökké élni, csak azt felejtjük el, hogy ezt csak emberhez méltóan érdemes. A legfontosabb az lenne, hogy fiatalon kapjuk meg a lehetőséget. Mert nem annyira tudnánk örülni ennek az adománynak, ha már elmúltunk 80 évesek, a hátunk hajlott, bőrünk tiszta ránc, járás helyett csak totyogni tudunk, már problémát jelent a pisilés és annak visszatartása, és az impotencia is már rég utolért bennünket. De ne túl fiatalonjöjjön az áldás. Emlékezzünk csak Claudiára, a vámpír kislányra az Interjú a Vámpírral című filmből. Egy több száz éves lélek, egy nő vágyai egy tízéves lány testébe zárva.
Fontos lenne, hogy egészségesek legyünk, hiszen ki szeretné az öröklétet egy tolókocsiban vagy egy vastüdőben leélni. Az se jelentene boldog életet, ha ezt egy bolondokházában kéne leélnünk. De emlékezzünk csak a Hegylakó-sorozat halhatatlan autistájára, akiről az idők végezetéig gondoskodni kellett volna.
Fontosak lennénk a jó életkörülmények is, mert ki akarna az idők végezetéig a mindennapi betevőért robotolni. Vagy képzeljük el, hogy látjuk a Római birodalom születését és pusztulását is… rabszolgaként.
Az ember mindig akkor kívánja az örök életet, amikor jól megy neki. Ha nagyon rosszul megy, akkor inkább meghalna. De a tudatunk alkalmas lenne-e az örök életre?
Vajon alkalmas lenne-e az agyunk, hogy befogadjon ennyi információt, vagy egy idő után erre képtelen lenne. Felejtenünk kellene régi dolgokat. De tudnánk-e annyi mindent felejteni.
Tudunk-e alkalmazkodni az élet állandó változásához? Gondoljunk bele, eltelik húsz-harminc év, és már problémánk van a világgal. Mert gyerekünk zenei ízlése sem tetszik, hogyan szokhatnánk meg több száz év zenei változatosságát. Negyven felett az ember már nehezebben tanul új dolgokat, egyre többet nosztalgiázik, nehezebben fogadunk el új dolgokat, a világváltozását.
A hegylakó sorozat egyik legérdekesebb felvetése az volt, hogy a test nem halhatatlan, csak képes helyreállítani magát és feléledni. A sorozat két epizódja is szörnyű helyzetet vetett fel. Egy halhatatlan egy víz és élelem nélküli szigeten töltött több évtizedet. Ez alatt hányszor kellett éhen és szomjan halnia. Vagy az a halhatatlan náci, akit egy zsákba varrva dobtak a folyóba. Amíg a zsák el nem rohadt, és ki nem tudott mászni. Naponta többször újra és újra megfulladt. Ép ésszel nem kibírható.
Arról nem is beszélve, ha halhatatlan lennék, mindenki csak azért próbálna megölni, hátha sikerül. Emlékezzünk csak Houdini halálára…
Ajánlat:
