Biztos, hogy csak egy irányba mehet? Mindenhol ugyanúgy van jelen az univerzumban? Vagy lehet, hogy az idő nem is létezik, csak egy matematikai fogalom? Az érzékelés pusztán agyunk szüleménye, egy illúzió? Ezek azok a kérdések, amelyek sok tudóst foglalkoztatnak. 
Az időről azt gondoljuk, hogy egyetemes valami: körülvesz minket, az egész univerzumot behálózza. Úgy tekintünk rá, mint a negyedik dimenzióra. A valóságunk alapja. Épp ezért a teljes világképünk kezd el rogyadozni, ha az időben kezdünk el kételkedni. Pedig nem olyan egyértelmű, mint ahogy a mindennapokban gondolkodunk róla. Tik-tak, tik-tak, telnek a másodpercek, múlnak a napok és az évek. Telik az idő. Vagy mégsem.
Az ember számára – néhány filozófust és tudóst leszámítva – évezredekig nem volt fontos az idő. Vagyis a pontos idő. Az idő annyira fontos, mint amennyire az életünket befolyásolja. Egy vadászó-gyűjtögető népcsoportot csak az évszakok érdeklik, hogy az alkalmazkodjon az állatok és növények ciklusához. A nap is legfeljebb annyiban fontos, ha látja, hogy már megy lefelé, és még nem jutott táplálékhoz. Bizony, igyekezni kell, hogy ne maradjon éhes. A letelepedett, falusi emberek már ezenfelül a napi ritmushoz is alkalmazkodtak. A nappal együtt keltek, azzal nyugodtak, ha delelőn járt, ebédeltek. A misére is a harang hívó szavára mentek. Nem volt szükségük rá, hogy pontosabban ismerjék az időt.
Versenyfutásunk az idővel egybeesik az ipari forradalommal. A pontos időre először a tengerészetnek volt szüksége, a hosszúsági fokok csillagászati módszerekkel való meghatározásához használták. Nem véletlen, hogy a Brit Admiralitás írta ki az első pályázatot hordozható időmérő gyártására. A gépesítéssel együtt megjelentek a gyárak, és a gyárakban a műszak. Az emberek a nap egy bizonyos, pontosan meghatározott szakában dolgoztak. Ezért szükségük volt már egy viszonylag pontos időre. Amikor még luxuscikknek számított az óra, hajnalban emberek járták az utcákat, és ébresztették fel az embereket. Ők figyelték a toronyórákat, és a megfelelő időben bekopogtak az ablakon. Az emeleti ablakokat hosszú botjukkal vagy apró kövekkel kocogtatták meg. Igazi analóg rendszer.
A perc és a másodperc alapú gondolkodást nem más hozta el, mint a vasút elterjedése. A menetrendhez szükség volt arra, hogy a vasútvonal mentén, és így szép lassan az egész országban mindenki egyetlen időt használjon.
Eltérő időszámítások, eltérő kezdőkörök, legkülönbözőbb időszámítási módok. Teljes anarchia. Ma már hihetetlennek tűnik, de a számunkra legalapvetőbb dolgokat, mint a másodperc hossza, az időzónák, a kezdő délkör, ezeket mind meg kellett határozni.
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Chester A. Arthur 1884-ben hívta össze Washingtonban a Nemzetközi Meridián Konferenciát. Azt szinte mindenki tudja, hogy itt határozták el, a kezdő délkör a Greenwichi Obszervatórium központi megfigyelő műszerének középpontján áthaladó délkör legyen. Korábban 23-at használtak. A Föld felszínét 15 hosszúsági fokonként 24 időzónára osztották. De itt döntötték el azt is, hogy a nap éjfélkor kezdődjön. A Nap helyzetének meghatározása délben végezhető, az éjfél időpontjában a Nap nem látható. Ezért volt kérdéses a konferencia döntése a nap mint időtartam kezdőpontjának értelmezése ügyében. Ekkor határozták meg azt is, hogy az idő mértékegysége a másodperc. Eredetileg a nap 86 400-ad részeként fogalmazták meg.
Hogy mennyire nem egyszerű az idővel bánni, arra jó példa az időzónák esete. Elméletileg 24 időzónát határoztak meg; UTC-11-től UTC+12-ig. Ezzel szemben 40 időzóna létezik, UTC-12-től UTC+14-ig, némely időzóna félórás vagy negyedórás eltéréssel. Mivel a legkorábbi és a legkésőbbi időzóna között 26 óra eltérés van, ezért egy meghatározott naptári nap 50 óráig tart, ami azt is jelenti, hogy az egész Földön egy adott pillanatban három különböző naptári nap is lehet. Ez az 1995-ös kiribati időzónaigazítás óta van így.
Azóta az idő egyre fontosabb számunkra. Már percnyi pontossággal éljük az életünket, a digitális korban már jelentősége van a másodperc milliárdodrészének is. De a helyzet továbbra sem egyszerű. Az idő SI-alapegysége az SI-másodperc. Az ebből származó nagyobb időegységek, mint perc, óra és nap, nem SI-egységek, mert egyrészt nem tízes számrendszerűek, másrészt szükség van egy időnkénti szökőmásodpercre. Egyre pontosabb meghatározást szeretnénk. A másodperc hivatalos meghatározása 1967-ig a következő volt: „A másodperc a tropikus év 1900. január 0. földi idő szerinti 12 órakor mért 1/31 556 925,9747-ed része.” A most használt definíció szerint: „A másodperc a cézium 133 atom alapállapotában a két hiperfinom-szint közötti átmenetnek megfelelő sugárzás 9 192 631 770 periódusa.”
Azt már látjuk, hogy nincs könnyű dolgunk az idővel. És minél komolyabban vesszük, minél egzaktabbul próbáljuk megfogalmazni, annál nehezebb a helyzetünk. Nem véletlen, hogy a tudomány legnagyobb koponyái törik rajta a fejüket. A newtoni abszolút idő után alig tudjuk megszokni az einsteini relatív időt. Sőt, többen azt is megkérdőjelezik, hogy maga az idő létezik-e.
De még mindig nem tudjuk, mi az idő, csak mérni próbáljuk. Az igazság az, hogy az abszolút időt nem tudjuk mérni. Az időt a történések közötti összefüggések alapján érzékeljük. Ha leállítjuk az órákat, az idő ugyanúgy telik. Einstein általános relativitáselmélete szerint az időt az univerzumban történt változások összefüggései hozzák létre. Semmi más. Minél többet tudunk meg az időről, annál biztosabb, hogy igaza volt.
Einstein óta az időre dimenzióként tekintünk. Megszületett a téridő, amelyet a gravitáció torzít. De rögtön bajban vagyunk, mert egy dimenzióban két irányban tudunk mozogni. Az időben azonban csak előre. És vajon idődimenzióból tényleg csak egy van? A kérdést tagadja mindennapi tapasztalatunk, de matematikailag nincs akadálya.
Szintén Einstein relatív ideje szült egy elképesztő elméletet. Körbepillantva azt látjuk, hogy a tér itt és most létezik. Nem következik ebből, hogy a múlt, a jelen és a jövő is egyszerre létezik? A fizikusok szerint minden időpillanat egyformán valóságos. Ezért azt mondhatnánk, mindegyik egyszerre létezik itt és most. Holott az eltérő időpillanatok a tér más-más pontján vannak. Léteznek, de valahol máshol. A térrel ellentétben csak az egyik pillanattól a másikig haladhatunk.
Ennél még furcsább, hogy – egy másik elmélet szerint – lehet, hogy az idő csak a mi fejünkben létezik? Minél idősebbek vagyunk, annál gyorsabbnak érezzük az idő múlását. A kutatások szerint az idő múlását az életkorunk négyzetgyökével arányosan érezzük gyorsabbnak. Ha tízévesen ez az érték 1, akkor húszévesen 1,41, hatvanévesen 2,44, vagyis ekkor már két és félszer gyorsabbnak érezzük. Időérzékünket a biológiai és fiziológiai állapotunk határozza meg. Egy marihuánafogyasztónak lelassul az idő, de ugyanezt érezhetjük egy baleset közben is. Ráadásul az agyunk is becsap minket. Például ha csettintünk az ujjunkkal, egyszerre látjuk és halljuk. Valójában a hallásközpont sokkal gyorsabban feldolgozza az információt, mint a látóközpont. Sokkal hamarabb halljuk, mint látjuk. Agyunk azonban szinkronizálja a két eseményt, így egyet érzékelünk. Ezt a mechanizmust kísérletekkel igazolták. Még megdöbbentőbb volt az az eset, amikor egy férfi azt érezte, a világ egyre jobban felgyorsul körülötte. Valójában ő lassult le. Egyre lassabban mozgott, beszélt, gondolkodott. Kiderült, hogy agyának azt a területét, amely a belső óraként funkcionál, egy tumor nyomta.
Azt hiszem, ennek az eszmefuttatásnak méltó lezárása lehet Szent Ágoston gondolata az időről: „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.”
Ha tetszik, lájkold, és oszd meg ismerőseiddel. Csatlakozz a közel 100.000 főt számláló közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott, vagy azon keresztül találsz meg. További blogjaink, és minden egyéb, ami érdekes, de nem ér meg egy blogbejegyzést. Linkek, fotók, videók, rövidebb és hosszabb infók, vagyis bővebb tartalommal várunk rád.
